Mai ittlétünket az utazásra való készülődés határozta meg. Összepakoltunk, az utazáskor egyébként kiborult tusfürdőt kis zacskóba tettük, a tusfürdővel áztatott, de lustaságból még le nem mosott dolgokat pedig egy másikba. Toltunk egy gyors kaját a piacon, egy meglepően tiszta standdal rendelkező nénikénél, aki alaplébe különféle kombinációkban választható hozzávalókból készült leveseket árult. Kértünk két levest (6.5, 7.5), volt bennük mindenféle húskészítmény, rizsliszttel készült gombócok, tészta, zöldségek, füszerek.

Kicsekkoltunk, és célba vettük a központi állomást, vagy ahogy ők hívják: KL Sentral, félig angolosan.

Árusoka a sokat emlegetett piac (jobb oldali épület) mellett

A közlekedésről ezúton tennék egy kis kitérőt. Ahogy már írtam, az angol hagyományoknak megfelelően bal oldali közlekedés van. A pirosat tartják a nagyobb kereszteződésekben, de a gyalogosok lámpája inkább irányadó, már ha van. A főleg robogós és autós folyamokban a ritkásodáskor a közeledő járművezetők szemébe nézve, esetleg kézfeltartással jelezve határozottan, de nem gyorsan, állandó sebességgel lehet átkelni. Járdák gyakran nincsenek ott, ahol megszoktuk őket, vagy el van zárva autók, árusok, építkezés miatt, és az út szélén lehet csak menni. Máshol meg ott van járda, vagy gyaloghíd, ahol nem is számítanánk rá. A tűző nap elől védendő a gyalogos közösséget néha fedett járdák vannak.

Kis gyaloglás után most metróval mentünk egy megállót (1.5), idefele éjjel jöttünk, akkor nem volt annyira gáz, tűző napon már nem olyan kényelmes a kézipoggyász mellett a 16 kilós nagy hátizsák.

Zseton használatban

A mindent elosztó Sentral Station és a reptér között egyedileg nagyon fejlett, gyors és egyben drága kötöttpályás járat van (55), de mi az egyszerűbb buszt választottuk (12), ami az idefele egy óráig tartó út helyett vissza szerencsére csak háromnegyed volt.

Vagy négy kapun kellett átmenni, végül bőven kapunyitás előtt odaértünk, töltöttük a telefont, és hamarost beszálltunk. Közben belebotlottunk minőségi ruhaüzletekbe,

és egy helyi koboldba.

A gépen olyan durvára kapcsolták a légkondit, hogy úgy nézett ki, mintha mindenhonnan valami gőzszerűt fújnának az utastérbe. Ekkor jöttek a harmatponttal kapcsolatos fun factjeim, aztán kezdetét vette a taxizás. Ez eltartott egy darabig, Dóri az úton végig aggodalmaskodott a repülő különféle szokatlan hangjai miatt, és az se nyugtatta meg, mikor mondtam neki, hogy vontatáskor szerintem leállt a hajtómű. Egyébként a repülés problémamentesen telt.

Azért mégiscsak az a biztos, ha betéve ismerjük a menekülési tervet.

Odaérve Phenjanba, akarom mondani Phnom Penhbe kicsit olyan hangulat fogott el, mintha Észak-Koreába érkeztünk volna. A nagy termekben kevés, díszes katonai viseletű személyzet, kevés utas. Kitöltöttük a vízumot, és fénykép híján 5 extra zöldhasút fizettünk az amúgy 30 dolláros vízumért. Váltottunk minimális helyi pénzt, itt elfogadják mindenhol hivatalosan is az amerikai dollárt, de a fémpénzek helyett váltópénznek a saját rielt használják, amibe 4000 a váltószám. Az árakat dollárban fogom írni.

Eléggé megéheztünk, úgyhogy körbenéztünk a reptéren, de se a Burger Kingben, se az egyéb, vagy helyi kaját felszolgáló helyeken nem volt 4 dollárnál olcsóbb étel. Gyorsan betoltunk valamit, hogy ne haljunk éhen, majd a városba jutásról informálódtam az infopultnál. A hölgy nem akarta megérteni, hogy se taxival, se tuk-tukkal nem szeretnénk menni, mert a busz nem jó, meg messze van. Mikor elmondtam neki, hogy melyik járattal hova is mennénk, és csak a megálló helyét keresném, odamutatott az amúgy a bejárattól 50 méterre lévő bódé felé. Míg oda elértünk, több tucat tuk-tuk sofőr érdeklődött, nem-e szeretnénk-e az ő tuk-tukjával-e menni-e? Majd mire a határozott nemet kapta válaszul, vagy tán még előtte jött a következő kérdés felénk. Tuk-tuk? Tuk-tuk, ször? Már itt kezdett ebbôl elegünk lenni.

Szerencsére hamar jött a busz, úgyhogy felszálltunk, és alig 1500 rielért utazhattunk fejenként az amúgy eléggé tömött buszon tele szúnyogokkal. Ritka jelenségnek számítottunk, nagy volt az érdeklődés irányunkba. Egy angolul tudó diákkal beszédbe is elegyedtünk, és éppen besötétedett a kb. egy órás út végére. Itt a folyóparton sétálva szívtuk magunkba az új környék hangulatát, majd az utcákhoz érve ismét jött a tuk-tukozás. A tizenegynéhány perces séta után megérkeztünk, elfoglaltuk a szállásunkat a hosszú és fárasztó nap végén,

és egy jóleső zuhany után be is dőltünk az ágyba. Este 11 körül keltünk arra, hogy éhesek vagyunk, úgyhogy vacsora után indultunk. A tuk-tukosok már kezdték kérdezgetni, hogy holnapra szeretnénk-e a szolgálataikat. Próbáltam ösztönözni az olcsóbb, helyi éttermeket, nem a folyóparti drágább, ivós helyeket, úgyhogy a vezetésemmel reflexből hamar rá is akadtunk a közeli vöröslámpás negyedre. Mindenesetre akadtak éttermek is, ahol tintahalat kértünk ropogósra pirított kaffir lime levél ágyon, meg valami csirkét (3-3) rizzsel (0.5) és szójatejjel (0.5).

Jóllakottan tértünk nyugovóra. Másodszor. Tuk-tukozás nélkül.